El kell ismerni, a fogadási csalók tudnak valamit – ez abból is látszik, milyen nehéz egy-egy ügyet felgöngyölíteni, és parkolópályára állítani a tervek kiagyalóit. Sajnos azonban, maguk a sportolók is szépen felzárkóztak – már, ami az ügyeskedést illeti. És most beszélhetünk egy kicsit az élsport másik rákfenéjéről, a doppingról is.
Mert mi a közös a két problémában?
Az, hogy mindkettőt nehéz bizonyítani. Nagyon sokan és túlságosan jól élnek az ilyesfajta csalásokból, ezért egy-egy ügy alkalmával – még ha ki is derülnek bizonyos részletek – senki sem akar a kelleténél több információt elárulni.
Ugyan a dopping esetében vizelet- és vérminták alapján feketén-fehéren kiderülhet mindenkiről, hogy milyen „külső segítséget” vett igénybe a felkészülés vagy a szezon során, de tudjuk, hogy az okos vegyészek mindig a vizsgálódók előtt járnak, ezért sosem mondhatjuk el, hogy a doppinglaborok minden, a piacon adott időpontban fellelhető és népszerű szer kimutatására képesek lennének.
(Persze a Riccardo Ricco-féle idióták – sajnos nincs jobb szó egy olyan emberre, aki a bacon és a kolbász mellett tárolja a saját maga által levett vért a hűtőjében, majd azt próbálja meg visszajuttatni a szervezetébe... – miatt mindig lesznek lebukók, de az igazán nagy halak, a tuti-hogy-csalnak-sportolók ettől még nem élik rettegésben a mindennapjaikat.)
Hiába áll elő tehát egy adott sportág, pl. a tenisz egykori nagy alakja, a Roland Garros-győztes Yannick Noah olyan kijelentéssel, hogy „a spanyol játékosok olyanok, mint a törpe-robotok, gyorsabbak mindenki másnál, érthetetlen okokból” – bizonyíték híján ez csupán vádaskodás. És hiába olvashatunk nap nap után olyan interjúkat, hogy XY minden bizonnyal bundázott valamelyik mérkőzésen: ha nincs megfelelő háttéranyagunk, ha nem tudjuk alátámasztani a hallottakat tényleges bizonyítékokkal, a gyanú önmagában semmit nem ér.
A két ipar űzői tehát hasonló cipőben járnak - mégpedig peckesen, kényelmes léptekkel.
